Akik felnőttként élték meg a rendszerváltást, biztosan jól ismerik Horn Gyula nevét. Előbb külügyminiszter, majd miniszterelnök volt. De legfontosabb érdemeként még ma is azt emlegetik, hogy ’89-ben megnyitotta az ország határait a kelet-németek előtt.

Horn Gyula 1932-ben született Budapesten. Szakiskolát végzett, egyik pénzügyi főiskoláját a Szovjetunióban fejezte be, a másikat Budapesten, majd 1954-től öt évig a Pénzügyminisztériumban dolgozott. 1977-ben a közgazdaságtudomány kandidátusa címet kapta.

Dolgozott a külügyminisztériumban, volt attasé is Bulgáriában és Jugoszláviában.

Aztán 16 éven keresztül az MSZMP külügyi osztályán dolgozott politikai munkatársként, majd osztályvezető lett. Később foglalkozott nemzetközi gazdasági kapcsolatokkal, majd jött ismét a külügy 1985-től.

Nem volt ellenzéki, de reformer volt, felkészült és felvilágosult szakember – ezt külföldi tárgyalópartnerei is elismerték már a nyolcvanas évek végén.

1989 májusától 1990 májusáig a Németh-kormány külügyminisztere volt. 1989. június 27-én ő vágta át osztrák kollégájával a határzár szögesdrótját, a vasfüggönyt. Két hónappal később bejelentette, hogy szeptembertől Magyarország átengedi a keletnémeteket. A lavina tehát elindult, a történet végére egyesült a két Németország, amit a németek sosem felejtettek el.

Ő írta alá a megállapodást a szovjet csapatkivonásról, és már ekkor emlegette, hogy Magyarországnak be kellene lépnie a NATO-ba.

1989-ben egyike volt a Magyar Szocialista Párt alapítóinak, majd 8 évig elnöke is volt. 1990-től 2010-ig volt tagja az Országgyűlésnek, de 2007 óta betegsége miatt nem vett részt a parlament munkájában.

Számos díjjal is kitüntették. A német egyesítésben játszott szerepéért megkapta a nemzetközi Károly-díjat, valamint egy politikai különdíjat a német ARD televíziótól.

Ellentmondásos kép él az emberekben róla. Azt mondták, pufajkás volt, ő azt mondta, nem bántott senkit. Egy biztos, amit a rendszerváltás idején tett, az végleg megpecsételte annak a világnak a sorsát, amit ’56-ban szolgált.

Aki közelebbről ismerte, azt mondja: politikusnak született. Kemény volt, határozott és elszánt, igazi csapatjátékos, de ha kellett, egyedül is megküzdött azért, amiben hitt. És makacsul hitt az emberekben.

Sokan nem szerették. Volt egy stílusa, amit nehezen lehetett megszokni. De karakánsága és határozottsága, valamint szakértelme és állandó tenni akarása mégiscsak Magyarország egyik legfontosabb politikusává tette.

E sorok írója többször is személyesen találkozott vele. Volt, hogy a magnómat is ki kellett kapcsolnom, visszakérdezett és indulatoskodott, de aztán megállapodtunk: nekem az a dolgom, hogy kérdezzek, neki meg az, hogy válaszoljon. Mosolyogva intett, hogy kapcsoljam vissza a magnót.

Miniszterelnök Úr, nyugodjék békében!

Bánhidi Emese